Felesleges kétely

Elindul az ébresztő... Csak cseng pár másodpercig, utána kikapcsolom. A telefonom ébreszt, és rögtön így a kezemben is találta magát. Azzal a bizonyos üzenettel együtt.
"Jó éjszakát, Yumi." - olvastam. Reagálni? Most már köpni-nyelni nem tudtam. Gondoltam utána járok jobban is Ryan profiljának. Még volt egy kis időm elkészülni.
- Nos... Lássuk csak... A képei alapján beletelt egy kis időbe, mire ennyire megváltozott. Nyert díjakat... Nem volt kapcsolatban... "Valódi" életkora 29 volt. Akkor a 30-al nem is lőttem kezdetben annyira mellé. Az egy eltérő kérdés miért emlékeztem másra. Tehát csak 26-7 volt amikor általánosban tanított...
Nem volt több időm kutakodni és ettől függetlenül, most hiába nyugtattam le magam, nem lehet tudni mit hoz ez a mai ismerkedős nap.
Felöltöztem, összefogtam a hajam, lementem, hogy elvegyem a reggelimet a suliba, betettem a kis táskába, felkaptam a bakkancsom, sapkám, kabátom és rohantam el.
Az idő ugyanolyan kopár volt mint a tegnapi...
- Jó reggelt Kawachan!
- Oh, szia Rosalia, hogy aludtál? - alap kérdésekre futotta csak így reggel...
- Hát... Gondolhatod milyenek a koleszban az ágyak... Egy szóval otthon jobban alszom.
Ez majdnem egy szó volt, na se baj. Nehéz is kett volna egy kifejezéssel elmondani, minden trágárkodás nélkül.
- Értem. Mit gondolsz, mi lesz ma? - nem mintha nem lett volna teljesen egyértelmű, de részemről nem volt az.
- Azon kívül nem sok mindent tudunk mint, amit körüzenetbe küldött el az igazgató, illetve amit Nataniel írt a csoportba. Szóval majd meglátjuk.
Az iskola felé csatlakozott még hozzánk Kentin, Alexy, Armin. Utóbbi kettő picit bealudt ezért nem tartottak Rosaliaval.
- Nem tehetek róla! Nem ébresztett fel rendesen a nevelő. A telefonomat pedig nem szoktam beállítani - magyarázkodott Alexy. - Mellesleg ez a te hibád is Armin! Miért kellet késő estig nyomkodnod azt a vacak psp-t? Akkora fénye van, hogy lehetetlen aludni - panaszos kedvére tesója rá se hederített.
- Ne veszekedjetek már kora reggel! - kiabált fel Rosalia. Teljes csendben ballagtunk az iskola irányába.
Kint már látszódtak a készülődés nyomai. Hogy mit is érzek ez alatt? Táblák, papír tömbök, egyebek. Nem tudtam elképzelni pontosan mire is gondolt Ryan ezzel az ismerkedés és kérdezz-felekkel kapcsolatban. Amilyen egyszerű volt, annyira bonyolítottnak tűnt. Nem értettem mire fel ez a nagy felhajtás. Mármint értem, hogy új igazgatő meg minden, de én személy szerint nem éreztem annyira nagy számnak, mint talán kellett volna. A srácok hamar eltűntek körünkből, noha nem saját akaratukból. Néhány tanár elrángatta őket, hogy segítsenek a készülődésekben.
- Rosalia, hova is kell mennünk? - kérdeztem teljesen tanácstalanul.
- Ha jól rémlik az A termet mondták, de lehet jobb lenne megvárni az udvaron valamelyik tanárt, hátha útbaigazít bennünket.
Csak azt ne! Lenyugtattam magamat, de ettől függetlenül nem kéne vele azonnal összefutnom. Ahhh, neee... Kérlek, kérlek ne találkozzam vele...
- Jó reggelt lányok! Miért nem mentek a terembe? - jelent meg Human. Pillanatnyilag elmondani se tudom mennyire örültem neki.
- Elnézést tanár úr, csak nem tudtuk, hogy azonnal oda kell-e menni, hisz még pakolnak befele.
- Ne aggódjatok amiatt. Nyugodtan bemehettek a terembe - mosolygott ránk. Mi lelte? Sosem vigyorog, legalábbis nekünk. Tanárok közt lehet jobban érzi magát, de a közelünkben mindig komoly.
Bementünk a teremben, hagyván, had menjen a dolgára, mert bizonyosan neki is szabtak ki teendőt. Az osztályba érve elsősoron a rendetlenség került a szemünk elé, másodsorban pedig az osztály többi lány tagja.
- Sziasztok! Mi ez a rumli? Mi lesz ebből? - néztem körbe. Nem értettem a dolgok 90%-a milyen célt is fog szolgálni.
- Majd meglátjuk. Nyugalom Kawachan - Priya lépett be mögöttem, mintegy teljes megynyugvást adva a számomra.
- Áh, jó reggelt Priya, örülök, hogy látlak.
Helyet foglaltunk mindahányan és elkezdtünk beszélgetni a karácsonyi buliról. Mindannyian eléggé vártuk már, noha még mindig két hétre volt, de egyre jobban bele kezdtük élni magunkat. A vizsgákról is fecserésztünk néhány szóban, de megszólalt a csengő. Bejöttek a fiúk is a terembe és elindultak az események. Kezdvén egy hangosbemondóban elhangzó üzenettel.
- Jó reggelt kívánok minden diáknak és tanárnak! Köszönöm mindenki segítségét a mai napon. Ezennel megnyitom a "Te véleményed az első" napot az iskolában!
Minden egyszerre olyan furcsának tűnt. Megkaptunk egy papír néhány kérdéssel, de érezhető volt, hogy egy 10 perces papír után nem lesz vége még a mai napnak.
A kérdéssor így nézett ki: Melyik a kedvenc terme? Mi a kedvenc tanórája? Szünetben hol szereti tölteni az idejét? Szokott vásárolni, ha büfében? Ha igen, milyen gyakran és mekkora összegben? Ha nem, miért? Szokott valami iskolai szakkörre járni, ha igen mire? Ha nem, miért?
Ilyen kérdésekkel volt tele a lap. Ugyanakkor nem tartottam ezt még mindig egyértelműnek. Bizonyos szinten egyszerűbb lett volna pontokba szedett válaszok alapján választani, csupa egyedi vélemény helyett, ami megnehezíti a táblázat készítést a meglévő adatokból. Tény, hogy el lehet végezni belőlük bizonyos elemzéseket, de sokkal nehezebben és jóval több időt vesz igénybe. Az elsők között fejeztem be.
- Rendben van! Akkor most menjen kérem az igazgatói irodába.
Csak azt ne! Mármint... Miért? Az előző két embert a torna terembe küldte... Ezt nem értem. Lehet... Ne... Ahh...
Visszatért belém a pánik, mire a vállamra tette a kezét az osztályfőnök.
- Ne aggódj. Asszem nem tettél semmit, ami miatt oda kéne menj - vigyorodott el, de ez most más volt mint az udvaron. Sokkal ridegebb.
Kifele az osztályból futólépésben mentem, onnantól pedig már szinte lajhár léptekkel. Úgysem tudhatják pontosan mikor fejeztem be a dolgozatot. A folyosón csak néhány diák sietett ide-oda. Nekik nem volt ideje velem foglalkozni.
Még így is túl hamar értem az ajtó elé. Bárcsak sokkal hosszabb lett volna a folyosó.
Bekopogtam. Néhány pillanatig vártam, de nem érkezett semmi válasz. Újra kopogtam. Ismételten nem történt semmi. Dehát ide küldtek... Nem? Megfogtam a kilincset és benyitottam.
- Elnézést a zavarásért! - aludt... Ott ült az asztalnál Ryan és aludt. Bár belegondolva, biztos sokat készült erre és keveset aludt, de mégiscsak fura ez. Lehet azért küldtek ide, mert pontosan tudták, hogy ez lesz? Fene se tudja, de most majd minden kiderül. Oda mentem az asztalhoz és körbe néztem először rajta. Hivatalosnak tűnő papírok, egy félig megevett müsli szelet, egy üres kávés pohár. Úgy tűnik ez is kevés volt ahhoz, hogy ébren maradjon. Elmosolyodtam, egy picit nosztalgikus érzés volt.
Régebben emlékszem amikor edzésen leült a padra inni az üvegéből és elaludt. Ugyanaz az érzés kapott el, mintha csak a bátyjám lett volna. Alapvetően ugye nincs testvérem, nem tudom miért, a szüleimet kérdezd. Amondó vagyok, sosem bántam, hogy egyke vagyok, de néha jól esett volna a szüleimen és barátaimon kívül egy tesó, akire mindig számíthatok. Végül ezt a szerepet egy darabig Ryan töltötte be az életemben. Amikor pedig Kentin és Castiel megtudták, hogy járok edzeni, rögtön ők is részt akartak venni, nehogy már egy lány lehagyja őket. Mások nem vették ennyire magukra a dolgot.
Újra ez az érzés... Csak most mások egy kicsit a szerepek és rangok, de az alaptörténet ugyanaz. Legbelül reméltem, hogy újra feltűnik majd egyszer az edzőteremben és tessék, talán most eljön az a nap.
- Elnézést! - próbáltam felébreszteni, igaz, még így is elég félénk hangon. -- Elnézést! Tanár úr! Kérem, keljen fel!
- Hm...? Heh? ... Ohh, elaludtam...? Sajnálom, te biztos... - rám nézett. Kikerekedtek szemei majd átölelt engem. - Hiányoztál Yumi.
Nem sok hiányzott, hogy elsírjam magam. Neharagudj, kedves olvasó, de nagyon boldog voltam. Talán te is megtudod ezt az érzést érteni.
- Te is hiányoztál nekem! - öleltem vissza. - Nagyon hiányoztál... Többet ne menj el! Idióta!
- Nem fogok. Nyugi. Na, indulj a tornaterembe! Rögtön megyek én is.
- Oké - nagyon örültem. Minden kételyem eltűnt és készen álltam a nap folytatására.