Megpróbáltatás

- Lányom! Tudnál segíteni egy kicsit a konyhában? Apád lassan fél 5 körül ér haza, de még nem tartok sehol, pedig reméltem ma hamarabb elengednek egy picivel...
Oh, jut eszembe, házassági évforduló. Remekebb már csak az lenne, ha januárban történt volna meg, tudjátok, amikor már minden a nyakamon van. Oké, ez csak pár órát vesz igénybe, de na...
- Persze. Máris.
Felvittem a táskámat a szobámba és rohantam vissza le. Nem sokon múlt, hogy lepörögjek a lépcsőn, de sikeresen értem előtte talajt.
- Mit csinálsz Yumi? Ne bohóckodj ilyenekkel! A végén összetöröd magad...
- Sajnálom. Jobban figyelek legközelebb... - körbe néztem, a hozzávalók már elő is voltak szinte készítve csak néhány apróság hiányzott. - Mit készítesz?
- Apád kedvencét, Ratatouilles lasagne-t. Nagyon régen volt lehetősége enni, talán már 1 éve is, hogy csináltam. Étteremben meg tudod, hogy semminek sem olyan az íze mint a házinak, ezért ott nem rendel.
- Oh, értem. Mivel kezdjük? - szívesen segítettem a konyhában tekintve, hogy pár év múlva muszáj saját magamat fenn tartani. Nem akartam sokáig a szüleim nyakán lógni, csak a középiskola végéig. Amint meg van az éretségi... Na jó, max 1 évet még maradok, amíg nem lesz meg a pénzem az albérletre. Nyugi Yumi... Ez még odébb van. Ugyanakkor szerettem volna mihamarabb a saját életemet élni, egyenlőre egyedül. Aztán kitudja, lehet Priya is otthagyja a családját és belemászik az életbe velem. Viszont nem biztos, hogy elköltöznénk innen. Jó kis hely ez és a barátainkat itt mindig megtaláljuk. Kivéve, aki koleszos, azt csak valamivel távolabb.
Az elkészítés után beraktuk a sütőbe az ételt és szabadon lettem engedve. Megcsörgettem volna valakit, de... Rájöttem, hogy minden jókedv ellenére... csak le kéne másolni azokat az oldalakat. 4 óra volt..., ha úgy nézzük, mindjár hétvége, akkor biztos be tudom fejezni. Bár... 4 óra... 5 kor már sokszor vak sötét van..., nem mintha félnék, csak olyankor már mit lehet csinálni? Nah, mindegy.
Visszamentem a szobámba és leültem az íróasztalhoz a táskámmal együtt. Kivettem a francia füzetet és a telefonról nézve elkezdtem másolni a szöveget.
Nem tudom mennyi volt az idő, de már nem éreztem az ujjaimat.
- Ah! Muszáj nyújtóznom egy kicsit...
Felkeltem a székből és elkezdtem nyújtani, helyben futni, nyomtam pár fekvőt, megmozgattam az ujjaimat és észrevettem, hogy amúgy már 7 óra.
- Remek... Végeztem 5 oldallal..., de még mindig van egy csomó... Olyan jó, hogy holnap már nincs francia.
Visszapakoltam a táskába, de észrevettem benne egy ismeretlen cetlit.
"Holnap a suli előtt várlak majd, ha vége az óráknak. Bocsi, hogy ma nem ebédeltem veletek. Változik az edzés terv és gondoltam beszélni kéne róla."
Ki más is lenne, ha nem Kentin. Nagyon aranyos srác volt, de az egy sokkal érdekesebb kérdés, hogy mikor tette be a táskámba ezt? Miután végeztünk az ebédlőben nem találkoztam vele. Lehetséges, hogy előtte csempészte bele? Áh... Meglehet, hogy befogták őt segítőnek a Ryan és csapata. Csapata...? Oh, tényleg, annó, mikor még általánosban tanított, járt valami kűzdősport klubba vagy hogyan is nevezik az ilyet. De akkoriban nem volt ennyire kieddzve. Nem mondom, hogy gyengének tűnt a teste, de valóban nem hasonlítható a mostanihoz. Illetve... Tegyük hozzá, hogy én nem ismertem fel őt jelenlegi formájábanp, lehetséges, hogy ő se fog felismerni engem, talán még névről sem. Lássuk be rengeteg emberrel megismerkedhetett és mikor távozott még kisebb is voltam, meg kislányosabb. Az edzések következtében azért ma már nőiesebbnek érzem magam. Legalábbis így gondolom.
A telefon pillanatnyi rezgése térített vissza a valóságba.
"Kawachan! Holnap elmaradnak az órák, és helyette valami vetélkedős tevékenység lesz. Aludd ki magad! Párokban kell részt venni és mással nem lehetek! - Priya"
Egyre érdekesebb dolgok veszik kezdetüket? Talán így lehetne a legjobban megfogalmazni a kérdést. Láttam ugyan, hogy Nataniel kiírt valamit az osztály csoportba, de őszíntén szólva, nem érdekelt egy cseppet sem. Pontosabban, azt hittem, csak a vizsgákkal kapcsolatosan írt valamit, de úgy tűnik, hogy nem arról van szó. Megnyitottam a bejegyzését.
"Sziasztok srácok! Amint tudjátok mától új igazgató van és ezért a holnapi nap nem tanítás lesz, hanem egy vetélkedő, amely során meg tudja ismerni majd a diákok véleményét és gondolkodását az iskoláról. Nem tudom pontosan, mire lehet számítani. A részvétel mindenkinek kötelező. Reggel egy névsor olvasással kell kezdenünk, hogy személy szerint legalább egyszer hallja és lássa is ki kicsoda."
Na! Most minden kiderül! Mármint, hogy emlékszik-e még rám avagy sem. Elfogott ismét a kiváncsiság...
"Kanjou kanpeki ni lose control
Baguru uttoushisa ni hekieki wakatteru stance..."
Hirtelen elképzelni se tudtam honnan szól a zene, aztán észrevettem a telefonom képernyőjét. Castiel, vajon mit akar? Bizonyára ő is az edzés tervvel kapcsolatban akar beszélni.
- Tessék? Castiel? - néhány pillanatig csönd volt.
- Ohh, ne haragudj, hogy most zavarlak. Holnap valószínűleg se nekem, se Kentinnek nem lesz ideje megdumálni veled az edzést, ezért gondoltam inkább azonnal felhívlak.
- Okey, szóval, hogy lesz?
- Amíg tart a vizsga időszak úgy döntöttünk, hogy csak hétfő, szerda, csütörtök lesz edzés.
- Tehát akkor eltoljuk mindet egy nappal gyakorlatilag.
- Igen, így van. Az időpontok még változhatnak, de eddig úgy tűnik, hogy 4 órakkor kezdhetünk. A focisták 5-re mennek, szóval van egy laza óránk kihasználni a termet.
- Rendben van. Köszi az infót. Jó éjszakát.
- Nincs mit. Helló.
Leraktam, majd fogtam a törülközőm, a samponom, némi dezodort, a pizsamám és megindultam a fürdőbe. Lefelé a lépcsőn hallottam már, ahogy a szüleim néznek valami műsort a szobályukban. A nappaliba érve még mindig terjengett a mai vacsora illata és egy kis maradék is hevert láthatóan a konyhapulton. A fürdőbe érve lepakoltam, ledobtam a gönceimet, beálltam a zuhany alá és lezajlott a megszokott procedúra, mint mindig.
A fürdés végeztével a szobámban egyből a telefonomért nyúltam. Új ismerősnek jelölés.
Ryan volt az. Te mit tennél a helyemben? Olyan szinten meglepődtem, hogy hirtelen azt se tudtam hova kapjak. Percekig csak bámultam a képernyőt és csak arra gondoltam "basszus! Ez emlékszik rám!". Végül visszajelöltem, remélvén, hogy nem veszi figyelembe és nem ír nekem semmit. Lehet csak túl paranoiás vagyok... Az is lehet, hogy még nem nézte meg a névsorokat... Bár ezt nem tartom valószínűnek..., de most gondolj bele... Mi van ha mégis? Ha rám ír perceken belül, hogy felismert és...
Vettem egy nagy levegőt és kifújtam. Nem állítom, hogy minden pánik elszállt belőlem, de az realizálódott bennem, hogy túlreagálom.
Vagy sem... Felugrott az üzenet... Tőle...
"Jó estét kívánok! Mint igazgató írnék önnek, hogy a holnapi programokon való részvétel..." bla-bla-bla. Megnyugodtam, úgy tűnt, nem ismert fel. Ugyanakkor nem írtam vissza semmit, erre a mindenkinek elküldött "körüzenetre". Mondhatnám, picit csalódott voltam, de igazából mit is vártam? Gyermeteg lelkem összetört. Aztán hello. Ideje tovább lépni ezen a "barátságon", ami már valóban eltávolodott egymástól. Így kell ennek lennie...
Egy picit kiakadtam és majdnem elpityeredtem. Most miért? Azt kérdezhetnéd. Csak fontos volt a számomra. Ő még talán ismerhette a valódi énem.
Végül összeszedtem magam annyira, hogy visszaírjak.
"Köszönöm az információt. Jó éjszakát Uram!"
Nem vártam meg a választ, leraktam a telefont és mihamarabb lehunytam szemeimet álomvilág felé.